- Gondoltál már arra, hogy inkább vászonra csináld? – érdeklődött Bill, fel-le mászkálva a parkolóban. Tom válaszként csak morgott valami teljesen értelmetlent, de még csak oda se fordult.

Bill felhúzta az orrát, megállt a járkálásban, és csípőre tett kézzel nézett a barátja hátára.
- Ez nem válasz volt.
Tom hosszú ideig csendben maradt, a munkájára koncentrálva.

Bill türelmetlenül topogott egy helyben, két érzés között megrekedve. Az egyik a szimpla düh volt, amiért nem kapott semmi figyelmet, a másik oldalról viszont le is volt nyűgözve, hogy Tom mennyire el tud merülni a festményében.

Végül nagyot sóhajtott Tom, és a karját maga mellé engedve megfordult. Bill kérdő tekintetével találkozott. Tudta, hogy nem fog tudni haladni, ha Bill nem hagyja abba ezt az idegesítő topogást.
- Nem az a legjobb formátum. – vont vállat, és óvatosan lemászott a létráról, majd nagy huppanással a földre ugrott.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Bill, kicsit zavartan, mert egyáltalán nem tudta Tom gondolatmenetét követni.
- Úgy, hogy a graffiti általában jobban néz ki nagyban, a vászon pedig túl kicsi lenne. – vont vállat ismét. Nem mintha nem gondolkozott volna már ezen. Igazából még valódi festő is próbált lenni egyszer, de nem illett hozzá. Nem volt türelme hagyományos ecsethez.
- Értem mire gondolsz. – bólintott Bill. – De tudod, egy vászon elég sok minden lehet.
Ekkor Tomon volt a sor, hogy összezavarodjon. Kimondatlan kérdésként oldalra döntötte a fejét.
- Nem kell szószerint egy fehér, négyszögletű vászonnak lennie, és nem is muszáj kicsinek lennie. Ez a művészet szépsége, Tom. – folytatta Bill, a karjait pedig tehetetlenül vetette szét. – Bármi lehet.

Végiggondolva Bill szavait, Tom egy darabig fontolgatta a javaslatot. Igaz, nem feltétlenül kell kicsi, fehér anyagokra festenie, hogy ábrázoljon valamit. Újra belegondolva, rájött, hogy Billnek nagyon is igaza volt. Festhetett volna nagy méretben is, talán fa, műanyag, vagy bármilyen anyagokra is, vászonnak használva őket.

- Azt hiszem igazad van. – motyogta. Nem feltétlenül Billnek mondta, de ettől függetlenül sikerült egy mosolyt előcsalnia belőle ezzel a mondattal.
- Hát persze, hogy igazam van!
Tom nevetve felemelte a fejét, és Bill csillogó szemeivel találkozott.
- Igen, igen, tudom. Mindig igazad van.
Bill komolyan bólintott, és gondolkozó arcot vágott.
- Ez akkor azt jelenti, hogy megcsinálod?
- Mit? – kérdezte Tom. Biztos volt benne, hogy valahol útközben lemaradt valamiről. Bill nem kért semmit, vagy igen?
- Festenél nekem? – kérdezte Bill újra, idegesen harapdálva az ajkait, remélve, hogy igent fog mondani.
Tom csak felnevetett, és ismét felmászott a létrára.
- Nem hiszem, hogy az én művészetem a te galériádba illene, napsugár.

Bill a szemeit forgatta, és arra gondolt, hogy mennyire téved Tom, de inkább nem mondta ki. Úgy döntött, hogy most már amúgy sem kell sok idő, hogy a lassú felfogású barátja végre rájöjjön, hogy most éppen mit is csinál.

- Kopp, kopp.
Bill rá sem nézett a férfira, aki belépett a szobába, csak nem túl lelkesen intett neki. Bárhol felismerné ezt a hangot.
- Mit akarsz? – kérdezte hidegen, ahogy az alak leült a vele szemben lévő székre.
- Így kell üdvözölni a saját apádat? Azt hittem ennél azért jobb nevelést kaptál.

Bill felemelte a fejét, és az idősebb férfira nézett. Sosem értette hogy képes valaki ennyire kényelmesen mozogni egy ilyen merev öltönyben, azt pedig pláne nem, hogy miért tudott ilyen büszke arcot vágni minden látszólagos indok nélkül. Biztos volt benne, hogy ezekre a rejtélyekre sosem fog választ kapni.
- Hát, sajnálattal közlöm apám, ebben elbuktál.

Bill ahogy hátradőlt az irodájának székében, az életben egyszer úgy érezte, hogy most ő áll feljebb. Amikor Jörg Kaulitzról volt szó, tudta, hogy ha valamiféle tiszteletet akar kivívni, vagy csak szimplán azt akarja, hogy egyenlő félként tekintsen rá, akkor fel kell venni a nagyképű stílusát, esetleg meg is duplázni azt. Nem volt rossz ember, ezt Bill első kézből tudta, de Jörg mindenképp olyan típus volt, akitől okkal lehetett tartani. Semmi együttérzés nem volt benne a kisemberek felé.

- Kár. – felelte Jörg, a hangjában egyértelmű humorral. A két férfi egy darabig csendben ült egymással szemben, majd Bill úgy döntött telefonál a titkárnőjének, hogy hozzon nekik egy kis kávét.

- Szóval hogy megy az üzlet? – érdeklődött az apja, Bill pedig játékosan forgatta a szemeit.
- Nem láttuk egymást, mióta is? Hónapok óta, és csak ezt tudod kérdezni? – nevetgélt, a lábát mozgatva pedig ide-oda gurult a székével. – Semmi ’hogy vagy’ vagy ’hogy megy a sorod?’ Be kell vallanom apám, most csalódtam benned.

Jörg halkan felnevetett, és elmosolyodott. Nagyon is szerette az egyetlen fiát, és mindig aggódott mi van vele; de egyszerűen ezek a szívélyes beszélgetések nem voltak jellemzőek köztük. Amikor találkoztak, a Kaulitz-férfiak az üzletről beszélgettek, mindig így tették. A személyes beszélgetéseket meghagyta a feleségének, Simone-nak.

De annak, hogy Bill ezt így felhozta, minden bizonnyal oka volt, ezért Jörg úgy döntött, folytatja.
- Sajnálom, fiam. Mondd csak, hogy vagy? Hogy megy a sorod?
Cinikus volt, de Bill tudta, hogy az apja nem rossz értelemben mondta. Ezért csak egy vigyorral díjazta.
- Oh, tudod, volt már rosszabb.
- Értem, értem. – mondta Jörg komolyan, és gondolkozva bólogatott közben.

Kopogás zavarta meg őket, és miután Bill mondta, hogy szabad, a titkárnője jött be egy tálcával, amin egy kávés kanna volt, és két csésze. Szó nélkül ott hagyta a két férfit, de közben fel sem merte emelni a fejét.

Bill felsóhajtott, és azon tűnődött, hogy vajon mennyi idő fog még kelleni, amíg az alkalmazottai képesek lesznek körülötte és az apja körül is kényelmesen viselkedni. Jörgnek még jó darabig szokása lesz bejelentés nélkül megjelenni, ideje lenne hozzászokniuk.

- Úgy sejtem akkor híreid vannak?
Bill megállt a kávé kiöntése közben, és felnézett az apjára.
- Mire gondolsz?
Semmit nem mondott, ami ezt a benyomást kelthette volna, nem?
- Túl jól ismerlek, William. – mondta Jörg, Bill pedig legszívesebben sikított volna, amiért a teljes nevét használta. – Nem tettél volna megjegyzést arra, hogy miért nem kérdeztem a magánéletedről, ha nem lenne valami különleges mondanivalód. Az öregedet nem tudod olyan könnyen átverni.

Bill folytatta a munkáját, és közben azon tűnődött, hogy vajon szándékosan csinálta-e vagy sem. Tényleg akarta, hogy az apja tudja mi zajlik a magánéletében? Azért poénkodott, mert annyira tipikusan Jörgös magatartás volt, hogy kicsit fel akarta dobni a dolgokat. A következményeket végig sem gondolta.

Lerakta a kannát, és az apja tekintetével találkozott. Készen állt rá? Bill nagyot nyet, és visszaült a székébe. Hogy reagálna?

Úgy döntött, túl idős már a játékokhoz, ezért hangosan fújta ki a levegőt.
- Megismertem valakit.
Jörg egyértelműen meg volt lepődve. Hátradőlt a székében, és felvonta a szemöldökét.
- Tényleg?
Bill bólintott, és tovább hintázott a székében. Nem tudta, hogy erre most mit kéne mondania.
- Ha jól sejtem, komoly? Mármint, az alapján, hogy ezt meg akartad osztani velem.

Hirtelen megállt a székkel, és zavartan nézett az apjára. Komoly volt? Ezt a kérdést még nem tette fel. Persze, kedvelte Tomot, nagyon is, de vajon ez tényleg hosszútávú? Akarta, hogy az legyen? Egy pillanatot rászánt, hogy végiggondolja, és hirtelen azon kapta magát, hogy úgy vigyorog, mint valami szerelmes tini. Igen, biztosan akarja.

- Remélem.
Halkan mondta, de az apja hallotta így is. Jörg elmosolyodott magának, és a fia érdekében remélte, hogy tényleg az.

A csend folytatódott ezt követően. Bill el volt veszve a saját gondolataiban, és most először Jörg is elég tapintatos volt, hogy hagyja a fiát elmerengeni egy pillanatra.

- Akkor jó. – mondta Jörg hirtelen, hangosan és lelkesen, visszarántva Billt a valóságba. – Vissza az üzlethez. Hogy mennek a dolgok? A mostani kiállítás hogy profitál?

Bill bólintott, majd informálta az apját a jelen helyzetről, számokkal, adatokkal, ahogy azt el is várta. Jörg Kaulitz számára minden az üzletről szólt.

- Most van egy ötletem egy ideje, amiről érdekelne a véleményed.
A beszélgetés végére Bill már majd’ belehalt, hogy megkérdezhesse ezt az apjától.
- És mi lenne az? – kérdezte Jörg. Őszintén érdeklődött, tudta, hogy a fia ötletei a végén mindkettejüknek sok pénzt jelentett. Elvégre is, Bill az ő kis csodagyereke volt.
- Graffitit akarok kiállítani. – mondta Bill, egy félmosollyal kerítve.

Az időseb Kaulitz minden méltóságát elvesztve eltátotta a száját. Mi mást tehetett volna? Ez volt a legabszurdabb ötlet, amit valaha is hallott. A szépművészet rajongójaként még a modern művészettől is kirázta a hideg. Ha valaki a kényes jelzővel akarta volna illetni Jörgöt, az tévedett. Ő nem szimplán kényes volt, hanem hihetetlenül válogatós.

Csalódottan csóválta a fejét, és rosszallóan nézett a fiára.
- Ez az egyik legrosszabb ötleted, William. Az még csak nem is művészet, az egész pályánk megszégyenítője.
Bill nyitotta a száját, hogy védekezzen, de Jörg egyetlen kézmozdulattal elcsitította.
- Ezek az emberek művészeknek hívják magukat, de egyikük sem több az egyszerű rongálóknál. A munkájuknak semmi helye nincs egy ilyen magas szintű intézmény falain belül, mint ez. – mutatott körbe szobában.
Bill a székébe süppedt. Egyértelmű volt, hogy az apjától semmi támogatást nem fog kapni.
- És a kinti falakon? – kérdezte kihívó hangon, amitől Jörg zavartan nézett rá.
- Parancsolsz?

Megrázta a fejét, és végül Bill azt mondta, hogy semmi, majd folytatta a duzzogást. Nem zavarta, hogy egyedül kelljen ezen dolgoznia, mert egyáltalán nem tervezte feladni az ötletet, csak szerette volna, ha az apja is megérti.

- Mi a véleményed a graffitiről? – kérdezte Bill, a lábát lóbálva, amíg az asztal szélén ült. Az apja támogatását talán nem kapta meg, de ez nem fogja megállítani attól, hogy mások véleményét is kikérje. Ebben az esetben például az anyjáét.
- Hogy érted? – kérdezte Simone, de az ecsetét egy pillanatra sem emelte el a vászonról.
- Nem tudom. – mondta Bill, és a saját lábára nézett. – Úgy általánosságban, azt hiszem.
- Hát, - kezdett bele az anyja, de hamar meg is állt, hogy két színt összekeverhessen a palettáján, ezzel tökéletes világos lila árnyalatot kapva. – Ez nem túl konkrét kérdés így, nem? – folytatta a munkáját, és amikor nem kapott választ a fiától, újra megszólalt. – A városi művészeti ágra gondolsz, vagy mint rongálásra, vagy konkrétan az emberekre, akik művelik, és az azt övező kultúrára?
Bill elmosolyodott, és leugrott az asztalról, és körbement a műteremben, a különböző tárgyakat vizsgálva. Az anyja legalább tudta hogyan tegyen fel kérdéseket.
- Mint művészeti ágra gondolok.

Simone hümmögött magának egy darabig, végiggondolva a kérdést, Bill pedig semmiképp nem zavarta volna meg ebben. Inkább hátrébb lépett, hogy végignézhessen az anyja munkáján. Sosem merte volna megmondani az anyjának, hogy tehetségtelen, de pár éve már utalt rá, hogy nem az ő stílusa. Megegyeztek végül, hogy Bill nem fog megjegyzést tenni rá, ő pedig nem fogja megkérdezni. Bill még kritikusabb volt művészet terén, mint az apja, és egész egyszerűen csak különböző elképzelésük volt arról hogy mi szép, és mi nem.

- Szerintem meg van a maga varázsa. – mondta végül az anyja. – De nem mondanám, hogy annyira rajonganék érte.
Bill bólintott. Nem is számított másra.
- Ugyanakkor, szerintem fontos megjegyezni, hogy a legtöbb esetben csak rongálás. Nem is beszélve arról, hogy azok közül, akik graffiti művészeknek nevezik magukat, valójában nagyon kevesen vannak, akik valóban művészek. Bárki tud venni egy doboz festéket és a falra fújni azt, ez pedig elég rossz benyomást kelt. Úgy értem, hogy azzal a sok, elnézést a kifejezésért, szarral, amit graffitinek neveznek, mégis hogyan várhatják el, hogy mi, kiművelt emberek, komoly művészeti ágként tekintsünk rá?

Bill felnevetett, és amikor megfordult, az anyja tekintetével találkozott. Beszéd közben valahol abbahagyta a festést, és most kérdőn nézett a fiára. Hirtelen elgondolkozott, hogy vajon miért hozta fel a témát. A graffiti sosem került még szóba köztük.

- De elismered, hogy művészeti forma? – kérdezte Bill tovább. Hallani akarta, hogy kimondja.
- Hát, igen, azt hiszem. – felelte, de most még jobban össze volt zavarva, mint eddig. Ezzel hova akart kilyukadni?
- Ez azt jelenti, hogy nem lenne vele bajod, ha kiállítanám a galériámban?
Ahogy elérte a felismerés, Simone nagy levegőt vett. Egy pillanat kellett neki, amíg összeszedte magát, majd visszafordult a festményéhez.
- A te galériád.

Talán nem kapta meg azt a támogatást, amit keresett, de Bill nem vereségnek fogta fel az anyja szavait. Nem, annál valami sokkal fontosabbat kapott, mert Simone egyenesen a fején találta a szöget. Ez az ő galériája volt. Miért is kéne bárki más engedélye? Tudomásul vette a tényt, de ugyanakkor egy kicsit csalódott is volt. Mindig vágyott a szülei támogatására fogják, vagy legalábbis a megértésükre.

Lehangoltan elbúcsúzott, és ott hagyta az anyját a festményével.

Ahogy kilépett a házból, és a csípős őszi szelet megérezte a hajában, megfordult, hogy vessen egy utolsó pillantást a gyerekkori otthonára. Már fiatal korában rájött, hogy a szüleivel mindig eltért a véleményük, de még mindig elszomorította néha.

Idegennek érezte magát az egész gyerekkorában, amiért másképp látott, másképp érzett dolgokat, mint ahogy azt elvárták volna tőle. De pontosan ettől lett az, aki, és ez hozta meg a sikerét, ahogy idősebb és bölcsebb lett. De néha, csak egy-egy alkalommal, azt kívánta, bár képes lett volna olyan lenni, amilyennek a szülei akarták. Talán akkor nem érezte volna magát olyan magányosnak.

Odament a kocsijához, beszállt, és gyorsan be is csukta az ajtót, hogy kizárja a hideget. Beindította a motort, és egy darabig csak állt, hogy felmelegedje az autó. Megint a nagy, hideg épületre nézett, és nem bírta visszatartani a mosolyát. Már nem volt az otthona, és emiatt nem tudott szomorú lenni.

Nem, Bill otthona valahol máshol volt, és már nem volt egyedül. Talált valakit, aki megértette, vagy legalábbis próbálta. Valakit, aki úgy látta a dolgokat, ahogy ő.

Hátratolatott a kocsifelhajtón, és hátrahagyta az idegen házat, arra gondolva, hogy nincs egyedül. Mostanra már, és remélhetőleg még egy jó darabig, ott volt neki Tom.